Zene a szemnek

Vizuális hangzás a jelenkori művészetben

A vizuális zene alatt leginkább olyan álló- vagy mozgóképeket, illetve audiovizuális műveket értünk, ahol a zeneszerű gondolkodás, struktúra alapvető. Ezzel összhangban, amennyiben audiovizuális opuszról van szó, a hang/zene és a mozgókép egyenrangú viszonyt alakít ki egymással, egymásból következhetnek, és egymást építhetik fel. Példa az utóbbira a hang-reaktív, rögzített- vagy élő videóművek lehetnek.

Az elektronika alapvető változásokat hozott az audiovizuális megoldások kapcsán. A történet a videóművészet születéséhez, több mint fél évszázaddal korábbra vezet vissza. Fény és elektronika, majdhogynem ugyanaz. A fény a szemünkkel érzékelhető elektromágneses sugárzás. Az emberi szem az elektromágneses sugárzásból egy bizonyos hullámhosszú tartományt képes érzékelni. Ezt nevezzük fénynek. A fény elválaszthatatlan a színtől. A fény-szín tehát a látás, és így a vizuális művészet alapanyaga, feltétele, médiuma stb.

A természetben tapasztalható folyamatok és az elektronika mágikus világában megvalósuló megformálások hasonlóságot mutatnak. Az egyik médium változásra készteti a másikat, így gerjesztik egymást a láncfolyamatban. A közös átviteli nyelv konvertálható jelek kapcsán érthető, illetve ragadható meg. Ez a jelkultúra áthatja a megtörténő és megtörténtté tett folyamatokat, a tapasztalható valóságot. A beavatkozás az emberi alkotáshoz kapcsolódik. A széttördeltnek tűnő folyamatok, ez az illúzión alapuló világmegélés – valójában egy nagy egységet alkot. Ez a holisztikus szemlélet hatja át a vizuális zenét is.

Utalás történt arra, hogy a videóművészet születése az elektromágneses tér, sugárzás manipulációja kapcsán jött létre. Klasszikus példaként idézve, Nam June Paik egy ipari mágnessel modifikálta, torzította, irányította a televízió képét és hangját. Mindez valós időben, folyamatosan, vágatlanul történt. Az akciót rögzíteni is lehetett. Minőségét, technikai megjelenését tekintve ez alapvetően nem különbözik a mai élő elektronikától, a szintén valós idejű audiovizuális bemutatóktól.

Paik korszakalkotó akciója, preparált televíziója a későbbi videószintetizátorok szimbóluma és egyben technikai alapja is.

A dél-koreai származású, eredetileg zeneszerző Paik az elektronikus zenéhez hasonlóan kívánta a képet is befolyásolni, megdolgozni. A két médium találkozhatott, egybeforrhatott, mert a már említett jelátadás könnyedén megvalósította a szabad átjárásokat a különböző modalitások között. Szonifikáció és vizualizáció, ma gyakran emlegetett terminusok a szakmában, melyek innen eredeztethetők. Paik és Abe mellett olyan zseniális mérnökök, művészek alkottak különböző videószintetizátorokat az 1960-as évek végétől, mint például a Vasulka-páros, Rutt-Etra vagy Dave Jones. A videószintetizátor, mint nevéből is következik, hasonló módon működik, mint a hangszintetizátor, csak itt az alapanyag a fény, illetve a társuló mozgó formák, képek.

Mind az analóg, mind a digitális technikának, megoldásoknak megvannak a sajátosságai, előnyei és hátrányai. Az analóg valamivel egyező, vagy azzal megfelelő, azontúl folyamatos karakterű, elemi részekre elkülöníthetetlen. A digitális valamely változó jelenségnek nem folytonos (diszkrét), éppen ezért számokkal meghatározható, leírható értékű összessége. Az analóg nehézkesebb irányítása, kezelése az alkotási folyamatban előnyként is jelentkezhet – a hiba esztétikája építőelemmé válhat.

Az elektronikus jelek könnyed átjárhatósága alapozza meg a szignál kultúrát. Az analóg videószintetizátorok valós időben dolgoztak/dolgoznak, és ezzel összefüggésben képesek azt láttatni, amit hallani is lehet. Tiszta vizuális zene ez, ami természetes, holisztikus jellegű érzékelésünkhöz igazodik.

Szerencsére akad még olyan hely a világon, ahol ezeket az eredetileg is néhány példányban készült csodamasinákat nem száműzték (jobb esetben múzeumokba kerültek), hanem ma is lehet velük dolgozni, alkotni. Ilyen médiaarcheológiai művészeti központ a Signal Culture az Amerikai Egyesült Államokban. Nagy veszteség lenne, ha az analóg elektronikus technika teljesen eltűnne a művészeti lehetőségek tárházából.

Az analóg, körülbelül fél évszázaddal ezelőtti eszközök közül a már említett Paik/Abe szintetizátoron és más korszakos fontosságú eszközökön kívül a Dave Jones Colorizer és a Wobbulator (Raster Manipulation Unit) emelhető ki. Az előbbi jó kezelhetőségével, az utóbbi háromdimenziós hatású képet produkáló lehetőségeivel tűnik ki. Mindkettő hangreaktív, valós idejű (audio)vizuális eszköznek minősül. A One Minute Signal című rövid audiovizuális stúdium a Jones-féle Colorizerrel készült.[1] Az opusz kapcsán határozottan leírható, hogy a semmiből keletkezik a mozgókép, mert nincs alkalmazva sem fotóobjektív, sem rajzolt alap. Az egész látványt és hangzást az elektronika generálja, teremti meg.

A Wobbulator-használat már más természetű, ott a kiindulás egy fotó illetve videokép (lásd: borítókép). Ez egy preparált analóg (katódcsöves) televíziókészülék, mely a már érintett sajátos, „izgő-mozgó”, háromdimenziós jellegű vizuális megjelenést produkálja. A valósidejűség kiemelt fontosságot kap – azt látjuk, amit hallunk. Egy videokamera, vagy a televíziós adás szolgáltatja a készülékbe bemenő, leginkább mozgó vizuális tartalmat. Egy másik csatornán az analóg elektronikus hang (például Doepfer moduláris szintetizátor) kerül összeköttetésbe az eszközzel. A két médium az alkotó által befolyásolható, irányítható módon alakulhat. A jól megválasztott paraméterek és a megfelelő improvizáció a hiteles, érdekes mű záloga.

Egy újabb kamera beiktatásával rögzíthető a preparált TV-képernyőn megjelenő mozgókép, míg a hang hagyományos módon vehető fel, illetve digitalizálható.[2]

Az egész rendszer preparált-modifikációs jellege, – hasonlóan Paik első videokísérleteihez, a videoművészet születéséhez –, az eredeti, a televíziót működtető mágneses tér kimozdításán, „megborításán” alapul. A függőleges és vízszintes sorok „elhajlanak”, állandó „kotyogásba”, ide-oda történő mozgásba kerülnek. Mindez a bemenő audiovizuális jelekkel megfelelően, összhangban történik. A sajátos hatást, mozgást újonnan beépített extra mágneses tekercsekkel lehet elérni.[3]

A végeredmény a misztikus megragadhatatlan fény, illetve elektronika „materializálása”, de inkább projektálása. A „hiba esztétikája” építő elem. Ettől lesz az analóg folyam kiszámíthatatlanabb, még improvizatívabb, akár még „emberibb”, mint a számokba kódolt és megjelenített audiovízió. Valójában nem volt elegendő idő ezeknek az őstechnikáknak a kifutására, túl hamar jött és váltott fel mindent a digitalizáció.

A digitális világ számos ponton megkönnyíti az alkotó dolgát és ezzel összefüggésben folyamatosan új kifejezési módokat hoz felszínre. A hibrid megoldások több ponton izgalmasnak bizonyulnak. Az analóg és a digitális megfelelő fúziója (posztmediális karaktere) tehát még nagyobb léptékű horizontot nyit meg. A különféle számítógépes applikációk az analóghoz hasonló megjelenést teszik lehetővé. A korábban csak néhány kiváltságos alkotó számára elérhető videószintetizátorok lehetőségeihez hasonló módok így széles körben hozzáférhetővé válnak. A kezelhetőség egyszerűbb, viszont az organikus jelleg nem  pótolható maradéktalanul virtuálisan. A jelenkort jellemző hibriditás, analóg és digitális összeolvadása tehát új utakra vezetheti az alkotót és a befogadót egyaránt.[4]

A hang és mozgókép többféle alapviszonyt alakíthat ki egymással. A vertikális montázs a két különböző modul között lehet például szinkróniára épülő, de alapulhat szinkrézisen is. Az utóbbi fogalmat Michel Chion a szinkronizáció és a szintézis szavakból kovácsolta össze. A szinkrézis „az az elkerülhetetlen, önkéntelen forrasztás, ami egy adott hangzó és egy vizuális jelenség egybeesésekor minden racionális logikától függetlenül jön létre.”[5] Ez sok esetben izgalmasabb mediális viszonyokat tud produkálni, mint a gyakran mechanikus, lélektelen technikai megközelítésen alapuló „tiszta szinkrónia”.

Az elektronika bevonása a művészetbe az első pillanattól kezdve interakciót, valósidejűséget is eredményezett. Minden műalkotásban együtt van jelen a kompozíció és az improvizáció. Ez különféle, akár nagyon eltérő arányban valósulhat meg. Ez új, más típusú hozzáállást követel meg alkotótól és befogadótól egyaránt. Ez vonatkozik az élő és a „konzerv”, tehát rögzített művekre is.

Gyakran lehet találkozni vágatlan audiovizuális opuszokkal. Az egész egy folyam. A folyam/atosság az analóg technika egyik fő sajátossága. A loopba bármikor be lehet kapcsolódni és „ki is lehet lépni” belőle. A moziból, a vetítőtermekből a legtöbb ilyen alkotás átkerül a galériák terébe.

Az élő megjelenésnek, az improvizációnak sajátos izgalma, varázsa van. Megismételhetetlen, az adott téridőhöz szervesen köthető.[6] Hang és mozgókép eggyé válik. Érdemes hangsúlyozni, hogy az élő elektronika technikai feltételei már az 1960-70-es években megteremtődtek. Az analóg, mint már utalás történt rá, kiszámíthatatlan, hibákkal telített, de mindenképpen életszerűbb megjelenés. A digitális kegyetlenül pontos tud lenni, tiszta, tökéletes és éppen ezért sok esetben hűvösen élettelen. Egy lépést teszünk vissza, hátranézünk, és mai szemmel használjuk, építjük be a múlt gyorsan, kihasználatlanul elfeledett, félrerakott vívmányait. Új minőségek felé nyílnak kapuk a hibrid természetű, posztmediális jelenünkben.

A cikk a 2023-ban Somorján megrendezett Sérum Fényfesztiválon elhangzott előadás írott változata.

Borítókép: Wobbulator (Raster Manipulation Unit). Signal Culture, Owego, NY, USA, 2019 (A szerző felvétele)

---

[1] Gyenes Zs.: One Minute Signal. Analóg elektronikus hangreaktív audiovizuális improvizáció rögzített változata. Signal Culture, Owego, NY, USA, 2019

[2] Gyenes Zs.: Lumage. Analóg elektronikus audiovizuális improvizáció rögzített változata (részlet), 2021

[3] Hocking, S. M.–Brewster, R.–Wright, W. (1980). Raster Manipulation Unit: Operation and Construction

[4] Gyenes Zs.: Vortex. Hibrid audiovizuális munka (részlet)

[5] Michel Chion: Vonalak és pontok. (Lignes et points. In L’audio-Vision. /Son Et Image Au Cinema/. Paris, Armand Colin Cinéma, 2e édition, 2008. (Fordította: Huszár Linda)

[6] Dóra Attila – Gyenes Zsolt: Hangfarm, élő elektronika, komprovizáció, 2022