Megtörni a csendet

Recenzió az Elhallgatva – A háborús erőszaktétel története és megjelenítése című tanulmánykötetről

Budapest Főváros Önkormányzata 2020 januárjában indította útjára a Háborúkban megerőszakolt nők emlékezete című programját, azzal a céllal, hogy a nők ellen tömegesen elkövetett háborús nemi erőszak áldozatainak egy méltó emlékművet állítsanak a magyar fővárosban. A két szakmai intézménnyel, Budapest Főváros Levéltárával és a Budapesti Történeti Múzeummal, illetve hazai és külföldi szakemberekkel együttműködésben megvalósult projekt nem csupán az emlékhely létrehozását tűzte ki célul, hanem meghatározó részét jelentette az az előkészítő munka is, ami a témával kapcsolatban rendelkezésre álló adatok és források, valamint az eddigi főbb hazai és nemzetközi tudományos eredmények összegyűjtésére és társadalmi megismertetésére irányult. Mindezzel a szervezők célja az volt, hogy formálják a nők ellen szisztematikusan elkövetett erőszakról való gondolkodás narratíváját, és a háborús nemi erőszaknak áldozatul esett nők társadalmi megítélését.

A projekt szervezői a több mint két éves előkészítő munka során – melynek dokumentációja ezen a magyar-angol nyelvű honlapon követhető nyomon – hazai és külföldi szakemberek, valamint civilek bevonásával készítették elő és bonyolították le az emlékműpályázatot. A nyertes pályamű – Németh Ilona képzőművész, Mészáros Gabi építész és N. Tóth Anikó költő, író közös alkotása – előreláthatóan az idei év végén valósul meg Budapest I. kerületében, a Hunyadi János úti foghíjtelken.

Ennek az előkészítő munkának az egyik fontos pillére az Elhallgatva – A háborús erőszaktétel története és megjelenítése című kötet is, amely Budapest Főváros Levéltára gondozásában jelent meg 2022-ben. Az András Edit, Mélyi József és Pető Andrea szerkesztette tanulmánykötet interdiszciplináris megközelítéssel igyekszik minél teljesebb ismeretanyagot nyújtani a nőkkel szemben elkövetett háborús nemi erőszak történetéről, emlékezetéről és a téma művészi megjelenítéséről.

A kötet szerkezeti felépítése

A kötet egy bevezető részre és négy fejezetre tagolódik. A Háborúkban megerőszakolt nők emlékezete című fejezetben Budapest főpolgármestere, Karácsony Gergely, valamint a főpolgármester-helyettesek, Kerpel-Fronius Gábor és Gy. Németh Erzsébet előszavát olvashatjuk, akik felvázolják az emlékezeti projekt fő célkitűzéseit, valamint kritikával illetik az utóbbi évtizedek pártpolitikai érdekek által vezérelt emlékműállítási gyakorlatát. Kerpel-Fronius Gábor felveti az emlékműállítás nehézségeit, hogy hogyan lehet egy egyéni, hosszú évtizedeken át hallgatás övezte személyes traumának emlékművet állítani úgy, hogy az elősegítse a trauma egyéni és társadalmi feldolgozását. Szintén a bevezető részben találjuk a kötet szerkesztőinek előszavát is, amely ismerteti a könyv tartalmi felépítésé, és áttekinti a benne olvasható tanulmányok és interjúk témáit, felhívva a figyelmet azokra a módszertani problémákra, amelyek a téma tabusításából, és az utólagos történetmesélésből fakadóan nehezítik meg a kutatást.   

A kötet alapját az az online előadás-sorozat^[1] képezi, mely Budapest Főváros Önkormányzata, a Budapesti Történeti Múzeum és Budapest Főváros Levéltára szervezésében került megrendezésre, hogy bemutassa a kutatás aktuális állását és azokat a nehézségeket, amikkel a szakemberek a téma kutatása során szembesülnek. Az előadás-sorozat részét képezték azok a beszélgetések is, amelyekben emlékezetpolitikai szakértők és a köztéri művészet területén tevékenykedő alkotók szólalnak meg. A kötetben közreadott tanulmányok és interjúk a rendezvénysorozat keretében elhangzott előadásokból és beszélgetésekből válogatnak.

Történeti emlékezet

A történeti emlékezet című fejezet öt tanulmányon keresztül tárgyalja a nők által elszenvedett háborús nemi erőszak magyarországi történetét a késő középkortól kezdődően a második világháborúig, valamint a közelmúlt eseményei közül a délszláv háború és a ruandai polgárháború és népirtás idején a nők ellen elkövetett gyalázatos tetteket.

Fedeles Tamás „A katonák kedvük szerint megbecstelenítették” – A nők elleni erőszak a késő középkori Magyarországon című tanulmányában a késő középkorban a nők ellen elkövetett nemi erőszakot tárgyalja, néhány példával illusztrálva a jelenséget. A szerző Giovanni di Conversino da Ravenna Rerum Memorandum Liber című munkájának egyik magyar vonatkozású feljegyzésén, egy, a törökök által elrabolt és megbecstelenített hajadon magyar lány történetén keresztül mutatja be, hogy a nemi erőszak és a fiatal lányok rabszolga-kereskedelme a korabeli háborús konfliktusok és katonai akciók állandó kísérőjelensége volt nemcsak a Magyar Királyságban, de Európában is. A szerző ugyanakkor rámutat arra is, hogy a korabeli törvénycikkek szövegei arról árulkodnak, hogy a mindennapokban sem voltak ritkák az efféle erőszakos cselekmények, hiszen törvényekkel igyekeztek szankcionálni azokat.

Svégel Fanni Az első világháború és utóhatásai – Nemi erőszak a közegészségügy és a militarizmus keretrendszerében című írása azzal a megállapítással indul, hogy az első világháború emlékezetpolitikai diskurzusából hiányzik a nők ellen elkövetett háborús nemi erőszak kérdése. Az osztrák-magyar hadsereghez köthető erőszakos cselekedeteken keresztül betekintést nyerhetünk a frontkapcsolatok bonyolult viszonyrendszerébe. A szerző rámutat, hogy a nők elleni nemi erőszak elsősorban a következményei (a szexuális úton terjedő nemi betegségek, nem kívánt terhességek, abortuszok, erőszakból fogant gyerekek) miatt kapott figyelmet a korabeli nyilvánosságban. A tanulmány végén a szerző rávilágít arra az abszurd jelenségre, hogy a háború utáni román megszállás idején elkövetett szexuális erőszak bűne az élelmiszer- és jószáglopással azonos megítélés alá esett.

Pető Andrea A második világháborús nemi erőszak emlékezete Magyarországon című munkája a hadtörténetírás átértelmezésére tesz kísérletet, felhívva a figyelmet arra, hogy annak ellenére, hogy a nők számtalan szerepben álltak helyt a háborúban, mégis kimaradtak a történelemből. A tanulmány áttekinti a második világháború során a nők ellen elkövetett nemi erőszak magyarországi történetét és rámutat arra, hogy ha kitöltjük a történelem „vakfoltjait”, hogyan rajzolódik át a ma ismert képünk a háborúról. A szerző hangsúlyozza, hogy azért rendkívül nehéz a nemi erőszak történetének kutatása, mert az erőszakot elszenvedők és az elkövetők is abban érdekeltek, hogy az eseményt elhallgassák.

Lator Anna Luca „Azt mondták, nagyon szeretnék látni, ahogy növekednek bennünk a gyerekeik” – Nemi erőszak a délszláv háborúban című tanulmánya a közelmúltban zajlott délszláv háború erőszak-eseményeivel foglalkozik, azt vizsgálva, hogy a multietnikus Jugoszlávia felbomlásakor az újjáéledő nacionalizmus jegyében hogyan használták a nők elleni tömeges szexuális erőszakot az etnikai tisztogatás eszközeként. A szerző írásában azt a megállapítást teszi, hogy míg korábban a nemi erőszakra a háborúk velejárójaként tekintettek, addig a délszláv háborúban  a nemi erőszakot mint a katonaság által tudatosan használt fegyvert kezdték értelmezni. A szerző hangsúlyozza, hogy a nemi erőszak a napjainkban zajló fegyveres konfliktusoknak is része. A tanulmány bemutatja, hogy Bosznia területén milyen szörnyűségeket (fogolytáborokban elkövetett tömeges nemi erőszak és kivégzések, nemierőszak-táborok létesítése, kényszerterhesség) követtek el a civil lakosságon az etnikai összetétel megváltoztatása céljából, valamint hogy a délszláv háború (és a ruandai népirtás) eseményei milyen hatással voltak a nemi erőszak szankcionálására a nemzetközi jogalkotásban.

Bagi Judit és Lator Anna Luca szerzőpáros „Azt mondták azért erőszakolnak meg, hogy lássák, vajon a tuszi nők is olyanok-e, mint a hutu nők” – Nemi erőszak az 1994-es ruandai népirtás során című munkája egy másik, a közelmúltban zajlott esemény, a hutu és a tuszi népcsoportok közötti etnikai konfliktust elemzi, amely 1994-ben a ruandai népirtáshoz vezetett. A három hónapig tartó konfliktus során a hutuk tömeges erőszakot követtek el a tuszi nőkön. A bűncselekmények elkövetéséhez nagyban hozzájárult a kormánynak a médiában indított etnikai alapú gyűlöletkampánya is, ami a tuszi férfiak és nők ellen hergelte a hutu lakosságot. A tanulmány annak ismertetésével zárul, hogy napjainkban milyen törekvések zajlanak a nemi erőszak felszámolására Ruandában, ahol a konfliktust követően is rendkívül nagy számban fordulnak elő ilyen esetek.

Vizuális reprezentációk

A téma képzőművészetben és filmművészetben való megjelenítését a kötet második, Vizuális reprezentációk című fejezete tárgyalja. Az itt olvasható tanulmányok azt vizsgálják, hogy hol gyökerezik annak a narratívának a keretrendszere, amely a mai napig meghatározza a nemi erőszaknak áldozatul esett nők társadalmi megítélését és a témáról való beszédmódot.

B. Nagy Anikó „Szoknyád az arcodra fogom borítani, a népek elé tárom csupasz alfeled” – Epizódok a nők elleni erőszak irodalmi és képi hagyományaiból című tanulmánya a nők elleni nemi erőszak irodalmi megjelenítéseit és a téma képzőművészeti feldolgozását vizsgálja, az ókortól egészen a 19. századig. A szerző rámutat arra, hogy hogyan öröklődnek korszakról korszakra azok az ősi sémák, amelyek a szexuális erőszakról szóló diskurzus narratívájának kereteit adják. 

Turai Hedvig Kéjgyilkosságok, erőszak-fantáziák vizualizálása a két világháború között című írása azzal foglalkozik, hogy az első világháborút követő társadalmi változások milyen hatással voltak a képzőművészet alakulására. A szerző többek között szót ejt az első világháborút követő időszakban kialakult nőgyűlölő szemléletről is, aminek köszönhetően a nőkkel szembeni erőszak, a gyilkosság, kéjgyilkosság témája az avantgárd művészek körében is egyre kedveltebb téma lett. A szerző a tanulmány végén amellett érvel, hogy a képzőművészeti alkotásokon megjelenő fiktív erőszaknak szerepe volt a második világháború során elkövetett szörnyűségek mentális előkészítésében.

Gadó Flóra és Magyar Fanni A feminista művészet szubverzív stratégiái – A nemi erőszak reprezentációja női nézőpontból a hetvenes évektől a kétezres évekig című tanulmánya azt elemzi, hogy a feminista mozgalom megjelenésével hogyan alakult át a nők ellen elkövetett nemi erőszak reprezentációja. A szerzőpáros sorra veszi azokat a jelentős performatív művészeti megmozdulásokat, amelyek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy egyre nagyobb nyilvánosságot kapjon ez a sokáig elhallgatott téma.

A fejezet negyedik és egyben utolsó tanulmánya Vincze Teréz Az elismerhetővé tétel technikái – A nők elleni háborús erőszak filmen című írása, amely a háborús nemi erőszak témájának filmművészeti reprezentációjával foglalkozik. A szerző három kontinens játékfilmjein – köztük egy magyar film (Mészáros Márta: Aurora Borealis, 2017) elemzésén – keresztül mutatja be a téma filmes megjelenítésének három prototípusát, miközben felteszi a kérdést, hogy a traumatikus esemény közvetlen ábrázolása valóban a megfelelő stratégia-e a trauma vizuális emlékezetének megteremtésében?

Feldolgozás és emlékművek

A kötet harmadik, a Feldolgozás és emlékművek című fejezetének három tanulmánya a traumafeldolgozás lehetséges pszichológiai módszereivel, a 19. század köztéri szobrászatában a nemi szerepek reprezentációjának kérdésével és annak emlékezetkultúránkra gyakorolt hatásaival foglalkozik, valamint áttekintést ad a háborúk során megerőszakolt nőknek állított emlékművek hazai és nemzetközi példáiról.

Az egyéni és társadalmi traumával való megküzdési lehetőségeket vázolja fel Schell Gergely Emlékezés és felejtés – A katonai nemi erőszak feldolgozásának lehetőségei című munkája, mely a pszichológia szemszögéből közelít a témához. A tanulmány bevezeti az olvasót a traumakutatás kezdeteibe és történetébe, valamint felvázolja azokat a pszichológiai módszereket, melyek elősegítik a traumatikus esemény feldolgozását, ráirányítva az olvasó figyelmét arra a tényre, hogy a megfelelő módon fel nem dolgozott traumák generációkon keresztül tovább öröklődnek. A szerző megállapítása szerint a traumából való felépülés során nagyon fontos szerepet játszik a biztonságot nyújtó, támogató környezet, és a közösségbe való visszailleszkedés. 

Leposa Zsóka Nemi szerepek a köztéri emlékműveken a 19. századtól a világháborús emlékművekig című tanulmánya a nők köztereken való alulreprezentáltságának történelmi és társadalmi hátterét vizsgálja. A 19. századtól egészen napjainkig megfigyelhető, hogy a köztéri emlékművek túlnyomó többsége heroikus férfialakokat ábrázol, akik mellett a nők általában valamilyen alárendelt vagy támogató szerepben (múzsaként, mitologikus vagy allegorikus alakként) tűnnek fel. A szerző ezt a jelenséget azzal indokolja, hogy a 19. század polgári társadalom-felfogása a nőkre a férfiakat a háttérből támogató, láthatatlan szerepet osztott, és ezt képezte le a 19. századi európai köztéri szobrászat is, ami a mai napig hatással van a köztéri emlékművekre. Az írás két esettanulmánnyal (Jovan Pešić: Milica Stojadinović-Srpkinja mellszobra, 1912; Émile Guillaume: Magyar fájdalom szobra, 1932) zárul, amelyeken keresztül a szerző bemutatja a köztéri női szobrok politikai célokra való felhasználását.

A kötet utolsó tanulmánya Mélyi József A háborúkban megerőszakolt nők emlékművei című írása, mely – a teljesség igénye nélkül – a háborús nemi erőszak áldozatainak emléket állító műveket gyűjti össze a világ különböző pontjairól. A szerző rámutat arra,  hogy az elmúlt évtizedekben a köztéri emlékművekről való elképzelések változásával párhuzamosan a téma sok esetben nem klasszikus értelemben vett emlékműveken jelent meg, hanem a művészek az emlékművek művészi átalakításával, ellenemlékművek létrehozásával, máskor performanszok, installációk révén hívták fel a figyelmet ezekre az elhallgatott eseményekre. A szerző a tanulmány végén említést tesz a háborús nemi erőszakot tematizáló eddigi egyetlen magyarországi emlékműről is, ami a második világháború során a szovjet katonák által megerőszakolt csongrádi nőknek állít emléket.

Interjúk

Az utolsó fejezet öt olyan interjú szöveges, szerkesztett változatát foglalja magába, amelyekben emlékezetpolitikai szakértők és köztéri művészettel foglalkozó képzőművészek szólalnak meg. Az első interjúban Pető Andrea történész Aleida Assmann-nal, az emlékezet és emlékezetpolitika egyik legtöbbet idézett kutatójával az emlékezetnek a társadalmi változás elérésében betöltött szerepéről, és az Aleida Assmann által vizsgált felejtési formákról beszélgetnek a Budapestre tervezett emlékmű kapcsán.

A következő interjúban a háborúkban megerőszakolt nők kapcsán a bűn, az egyéni és kollektív felelősségvállalás problémakörét járja körbe Michael Rothberg holokausztkutató, akivel Turai Hedvig művészettörténész beszélget.

A harmadik interjúban Szegedy-Maszák Zsuzsanna művészettörténész a köztéri művészet és az emlékműállítás elismert szakértőjével, James E. Young professzorral beszélget, aki zsűritagként részt vett többek között a berlini holokauszt-emlékművet és a New York-i 9/11-es emlékművet előkészítő bizottságban is. A beszélgetés középpontjában azok a folyamatok és kritériumok állnak, amelyeket a szervezőknek figyelembe kell vennie a leendő emlékmű felállítását megelőzően, hogy egy olyan emlékmű vagy emlékhely születhessen, amely valóban képes elérni az emlékműállítás kezdeményezői által megfogalmazott célokat. A professzor az emlékműállítást egy hosszadalmas folyamatként látja, amelynek az emlékmű létrejöttének előkészületei és az emlékmű utóélete is a részét képezi. 

A negyedik interjúban Mélyi József művészettörténész Eduard Freudmann osztrák képzőművésszel beszélget, akinek művészi tevékenysége középpontjában a köztér és az emlékezet áll. A beszélgetés elsősorban azokra a művészeti stratégiákra (az emlékművek művészi átalakítására, ellen-emlékművek létrehozására, „el-alakítására”) fókuszál, amik a problematikus emlékművek közterekről való eltávolítása helyett léphetnek fel alternatív megoldásként. 

A kötetet Gadó Flóra kurátor Németh Ilona képzőművésszel készített interjúja zárja. A művésszel folytatott beszélgetés fókuszában elsősorban a múltfeldolgozás kérdése áll, amiről Németh Ilona néhány korábbi köztéri munkája kapcsán fejti ki gondolatait. Az interjú többek között a kortárs emlékmű feladatával, az emlékmű és a köztér viszonyával, illetve a köztérben való megjelenés felelősségének kérdésével is foglalkozik.

A Háborúkban megerőszakolt nők emlékművének átadása néhány hónapot még biztosan várat magára, azt pedig majd bizonyára az idő eldönti, hogy az emlékhely képes lesz-e olyan helyszínné válni, ami segít előmozdítani a traumafeldolgozás folyamatait nemcsak egyéni, hanem társadalmi szinten is. Ugyanakkor az biztosan elmondható, hogy a Budapest Főváros Önkormányzata által életre hívott projekt több szempontból is kiemelkedő jelentőséggel bír: egyrészt a hadviselésnek egy olyan szeletét állítja a középpontba, ami a mai napig nemcsak Magyarországon, hanem az egész világon nagyon kevés figyelmet kap, annak ellenére, hogy a világban és a szomszédunkban napjainkban is zajló fegyveres konfliktusoknak kétségkívül mindennapos része a nők testi kizsákmányolása és megszégyenítése. Ugyanakkor az emlékműállítást megelőző rendkívül alapos és körültekintő előkészítő munkával megvalósuló projekt egy új utat jelölhet ki a magyarországi emlékműállítási gyakorlatban azáltal, hogy a Háborúkban megerőszakolt nők emlékműve demokratikus módon, gondos előkészítő munkát és szakmai egyeztetéseket követően, nyílt pályázati rendszer eredményeképp kerül köztérre.

Az Elhallgatva – A háborús erőszaktétel története és megjelenítése című tanulmánykötet megrázó, de mindenki számára ajánlott olvasmány, ami rávilágít arra, hogy milyen komplex módon érdemes egy ilyen érzékeny témát megközelíteni, illetve, hogy milyen szempontokat érdemes figyelembe venni egy kortárs emlékmű létrehozásánál, hogy az emlékmű valóban képes legyen betölteni a neki szánt funkciót.

Polcz Alaine Asszony a fronton (1991) című önéletrajzi írását olvasva sok megrázó történetet hallhattunk a szovjet hadsereg által a második világháború végnapjaiban elkövetett szörnyűségekről, de a témában fontos megemlíteni Pető Andrea 2018-ban megjelent Elmondani az elmondhatatalant című könyvét is, amely a második világháborús nemi erőszak magyarországi történetével foglalkozik. Ugyanakkor az Elhallgatva című tanulmánykötet abszolút hiánypótló munka a téma feldolgozását illetően, hiszen ez az első olyan magyar nyelvű kiadvány, amely interdiszciplináris szemlélettel, történészek, művészettörténészek, pszichológusok, szociológusok, emlékezetpolitikai szakértők és képzőművészek szemszögéből közelít a nők ellen irányuló háborús nemi erőszak témájához, miközben rávilágít a jelenség egyetemes voltára, illetve azokra a problémákra és nehezítő körülményekre, amelyek a mai napig meghatározzák a témáról való társadalmi gondolkodást és beszédmódot.

A kötet olvasásának egyik legfontosabb és legfájdalmasabb tanulsága, hogy a nők ellen tömegesen elkövetett nemi erőszak nemcsak a második világháború során volt jelen, hanem a fegyveres konfliktusok mindenkori velejárója, a hatalom és leigázás tudatosan használt eszköze, ami világszerte nők millióinak életét keserítette és keseríti meg ma is. Valószínűleg sokunk családtörténetében találhatnánk hasonló tragédiákat, amiről a nemi erőszaknak áldozatul esett nők szégyenérzetéből fakadó hallgatás, és a téma hosszú évtizedeken keresztül tabuként való kezelése miatt a legtöbb családban még a legközelebbi hozzátartozók sem tudnak. Az Elhallgatva – A háborús erőszaktétel története és megjelenítése című tanulmánykötet ennek a hallgatásnak a megtöréséhez járul hozzá, miközben tudatosítja az olvasóban, hogy nemcsak az egyén szintjén, hanem a társadalomnak is rendkívüli felelőssége van abban, hogy a jövőben ne történhessenek ehhez hasonló szörnyűségek.

Budapest Főváros Önkormányzata A Háborúkban megerőszakolt nők emlékművének létrehozására 2021. júliusában kétfordulós, nemzetközi, nyilvános, anonim pályázatot hirdetett.^[2] Az elbírálás első fordulójára 2021. november 2-án került sor, ahol a nyolc tagú nemzetközi szakmai zsűri^[3] döntése nyomán a beérkezett harminchat magyar és külföldi pályaműből hat pályamű jutott tovább a második fordulóba. A második fordulós zsűrizésre 2022. januárjában került sor. A nyertes pályaművet és a további két díjazott alkotást a budapesti 2B Galériában rendezett nyilvános makettkiállítás (2022. március 9. – április 8.) megnyitóján hirdették ki. Egy kerekasztal-beszélgetés keretében szintén ekkor mutatták be az Elhallgatva – A háborús erőszaktétel története és megjelenítése című tanulmány- és interjúkötet is.

A pályázatot Németh Ilona képzőművész, Mészáros Gabi építész és N. Tóth Anikó költő, író közös pályaműve nyerte, amely a Budapest I. kerületében található Hunyadi János úti foghíjtelket alakítja át a nők ellen elkövetett háborús nemi erőszak emlékének bejárható terévé. Az üres telken egykor egy ház állt, amely a második világháborús bombázások során megsemmisült. Az emlékműterv megkettőzi a már meglévő betonfalakat és az így létrejövő folyosószerű tér a gyász, az elvonulás és feldolgozás helyét teremti meg a látogató számára. A színezett betonfalak különböző pontjain N. Tóth Anikó traumára utaló szövegtöredékei olvashatók. Az emlékhely fontos eleme, hogy a traumatikus élmény felidézése mellett a gyógyulás lehetőségét is megteremti, amit az alkotók szimbolikus módon, a hagyományosan nőgyógyászati betegségekre használt gyógynövényekből álló kert kialakításával kínálnak fel a látogatónak.

A pályázati kiírás szerint az emlékmű 2023. májusában került volna átadásra, azonban a projekt honlapjának tájékoztatása szerint erre várhatóan csak az idei év végén kerül sor.

---

[1] Az összesen tizenkét alkalomból álló online előadás- és interjúsorozat 2020. szeptember 17. és 2021. július 8. között zajlott. Mivel megvalósulása a pandémia időszakára esett, az előadások csak részben tudtak személyesen, Budapest Főváros Levéltárában megvalósulni, egy részük pedig kizárólag online hangzott el (bár az interjúk a beszélgetőpartnerek között fennálló földrajzi távolság miatt egyébként is csak online formában tudtak volna létrejönni). Az előadások és beszélgetések Budapest Főváros Levéltára Youtube-csatornáján teljes egészében visszanézhetőek.

[2] A pályázati kiírás szerint a leendő köztéri alkotással  szemben megfogalmazott alapvető elvárás volt, hogy nemzetközi összefüggésben is értelmezhető, korszerű vizuális nyelvet használó mű szülessen, továbbá, hogy az emlékmű szervesen illeszkedjen a választott helyszín szerkezetébe, idomuljon az épített és természeti környezethez, vegye figyelembe az adott helyszín társadalmi és történelmi kontextusait, teremtsen lehetőséget a részvételiségre, a szimbólumalkotás és a térszervezés eszközeivel reflektáljon a történelmi, illetve személyes tragédiákra, a téma elhallgatottságára, ezzel segítve elő az egyéni és társadalmi traumafeldolgozást.

[3] Zsűritagok voltak: James E. Young (USA) művészettörténész, Milica Tomić (Szerbia) képzőművész, Szabó Ádám DLA szobrászművész, Soltész Noémi építész, Rainer M János történész, Tatai Erzsébet művészettörténész, Tóth Erzsébet Fanni társadalomkutató (civil meghívott), Kerpel-Fronius Gábor főpolgármester-helyettes.