A korszakolás problémaköre

A komparatív és összegző jellegű közép- és kelet-európai művészettörténet-írás egyik központi problémája a régió földrajzi és kulturális határainak meghatározatlansága. Ezt a problémakört mélyíti a régió tagoltsága, a nyelvek és határok sokasága, és ebből fakadóan a széttartó, fragmentált, és a nemzetpolitikával finoman átszőtt művészettörténet-írások szerteágazó csoportjai. E csoportok közti közeledés az elmúlt évtizedek során indult meg, nem függetlenül a térséget érintő politikai folyamatoktól, mint a vasfüggöny lebontása, valamint az Európai Unió bővítése.

A térség művészettörténeteinek közeledését mutatják az olyan fontos, modern szemléletű összegző munkák megjelenései, mint Maja és Reuben Fowkes kötete, a Central and Eastern European Art Since 1950 (Közép- és kelet-európai művészet 1950 óta), amelyet 2020-ban publikált a Thames & Hudson kiadó, vagy a Courtauld Intézet által 2019-ben kiadott, A Reader In East-Central-European Modernism 1918–1956 (A közép- és kelet-európai modernizmus szöveggyűjteménye 1918-1956) című olvasókönyv, amely a térség modernista áramlataival foglalkozó tanulmányokat gyűjtötte össze. Mindkét kötet fontos a régió művészettörténet-írása szempontjából, mivel lehetővé teszi az alapszintű tájékozódást a térség művészete iránt érdeklődő, ámde kizárólag angolul olvasó kutatók számára.

A regionális művészettel foglalkozó összefoglaló művek legújabb darabja a tavaly angol nyelven megjelent Periodization in the Art Historiographies of Central and Eastern Europe (A korszakolás Közép- és Kelet-Európa művészettörténeteiben), amely a térség művészettörténeteinek periodizációs problémáit vizsgálja, a centrum és periféria dialógusának kontextusában, historiográfiai megközelítéssel. 

A Routledge kiadó által 2022-ben kiadott tanulmánykötet egy máig ismétlődően előtűnő historiográfiai problémát tárgyal: a lokális periodizáció problémáját, azaz, a különböző kultúrák és határok sokasága által tagolt, ámde számos vonatkozásban mégis egységes közép- és  kelet-európai régió művészettörténeteinek korszakolásaihoz fűződő elméleti problémákat, és ezek gyakorlati megnyilvánulásait.

A kötet alapját egy határokon átnyúló, az Európai Kutatási Tanács (ERC) segítségével és a bukaresti New Europe College – Institute for Advanced Study keretei között megvalósuló kutatási projekt (Art Historiographies in Central and Eastern Europe: An Inquiry from the Perspective of Entangled Histories/Művészettörténet-írás Közép- és Kelet-Európában: Az összefonódó történelmek perspektívájából kiinduló kutatás) adta, amely Ada Hajdu halála miatt félbeszakadt. 

Az elismert román művészettörténész, Ada Hajdu a projekt vezető kutatója volt, és egyben ő állította össze és vezette a kötetet szerkesztő művészettörténészek csoportját. Ezen projekt keretein belül rendeztek meg 2019 novemberének és decemberének fordulóján egy korszakolással foglalkozó konferenciát, amelynek előadásai is megtalálhatóak a kötetben, ugyanakkor maga a könyv nem a konferencia előadásainak pontos gyűjteménye.

A kötet címadása rendkívül találó, egyezményes megoldás, mivel földrajzilag a Közép- és Kelet-Európa fogalma a teljes térséget lefedi, ugyanakkor a kettős megnevezés  utal a régió kategorizálásának máig tapasztalható bizonytalanságára és vitáira. 

A tanulmánykötet célja annak a folyamatnak a kritikai vizsgálata, hogy miképp írtak a művészettörténészek a periodizációról a közép- és kelet-európai térségben egy tudománytörténetileg kulcsfontosságú, megalapozó jellegű időszakban, a késői 19. században és a korai 20. században. Ebben az időszakban alakult ki a modern művészettörténet-írás, szoros egységet képezve a nemzetállamiság alapját adó nacionalizmussal. A nacionalizmussal való kapcsolat miatt kulcsfontosságú volt a saját, lokális művészettörténet és a nyugati művészettörténet-írás viszonyrendszere, illetve a nyugati narratíva felhasználása a saját művészet láthatóvá tétele érdekében, majd végül a helyi, egyedi sajátosságok keresése, és legvégül a nemzeti művészet kialakulása. A korabeli nyugati művészettörténet-írás számára a „másik”, az idegen és egzotikus az Európán kívüli művészet volt, míg a kelet- és közép-európai régió művészete a „másik” egy átmeneti kategóriája volt: nem is egészen európai, nem is egészen Európán kívüli. A kötet ezen viszonyrendszert vizsgálja, a saját szakterületükön elismertnek számító kutatók tanulmányain keresztül, mikroszintű kutatásokkal bemutatva a makroszintű folyamatokat.

A kötet első része bevezetést ad a kötethez. A rövid, lényegre törő szöveget Matthew Rampley tanulmánya követi (Linear, Entangled, Anachronic Periodization and the Shapes of Time in Art History/Lineáris, összefonódott, anakronisztikus: a periodizáció és az idő alakzatai a művészettörténetben), amely felvázolja a periodizáció folyamatát és problémáit, erős elméleti alapot szolgáltatva a kötet többi, esettanulmányként is értelmezhető szövegéhez. Rampley áttekinti a korszakolás folyamatát, részletesen tárgyalva a művészettörténet-írás klasszikus alakjainak hozzájárulását, részletes episztemológiai és tudománytörténeti hátteret szolgáltatva. A szerző egy lépéssel továbblép az egyszerű összegzésnél azzal, hogy megfogalmazza a központi kérdést: hogyan alakítható ki egy olyan keret a közép- és kelet-európai modernizmus elemzéséhez, amely problematizálja az önkényes hierarchiákat, amelyek eddig döntően meghatározták a művészettörténeti diskurzus folyamatát?     

A kötet második része (We Have Always Been Byzantine/Mindig is bizánciak voltunk) a központ és periféria problémájára összpontosít, négy tanulmányon keresztül vizsgálva azt, hogy a helyi, bizánci, ortodox tradíciót miként próbálták egyes kutatók a művészettörténet-írás nagy narratívájába beleépíteni, annak integráns részévé tenni. Fontos eleme volt ennek a törekvésnek a nyugati művészeti narratívák átvétele és helyi szinten történő applikációja, majd pedig a helyi sajátosságok keresése. A második rész fókuszában Románia és Bulgária áll.

Anna Adashinskaya tanulmánya (Renaissances in Byzantium and Byzantium in the Renaissance: The International Development of Ideas and Terminology in Late Nineteenth- and Early Twentieth-Century Europe/Reneszánszok Bizáncban és Bizánc a reneszánszban: Az elképzelések és terminológiák nemzetközi fejlődése a késő 19. és a korai 20. századi Európában) egy historiográfiai jellegű tanulmány, amely a bizánci művészetre vonatkozó osztrák, orosz, francia és balkáni kutatási narratívákra fókuszál, elemezve a bizánci reneszánsz koncepciójával kapcsolatos párbeszédet az egyes iskolák között. A bizánci reneszánsz 20. század elején népszerű elmélete – melynek kialakulásában központi szerepet játszottak a tanulmányban vizsgált iskolák kutatói – szerint a bizánci művészet, az időnként megerősödő klasszikus formakövetéseivel egyfajta értékmegőrző és közvetítő szerepet játszott, és így összekötő kapocs volt az antik művészet és az itáliai reneszánsz között, ezért az egyetemes művészettörténet legitim részeként értelmezendő. Adashinskaya értékelése szerint a bizánci reneszánsz kialakítása során a klasszikus komponens volt előtérben: annak érdekében, hogy a lokális integrálható legyen a mainstreambe. A szerző azt is bemutatja, hogyan használták a balkáni kutatók saját művészeti diskurzusuk kialakítására, és egyben nemzeti művészetük felsőbbrendűsége melletti érvelésre a bizánci reneszánsz elméleti kereteit. Ezt a jelenséget a szerző találóan „nemzeti Bizáncként” jellemzi.

Cosmin Minea tanulmányában (From Byzantine to Brâncovenesc: The Periodization of Romanian Art in the Second Half of the Nineteenth Century/Bizánctól Brâncovenescig: A román művészet periodizációja a 19. század második felében) azt vizsgálja, hogy a román szerzők hogyan vizsgálták meg újra a helyi műalkotásokat a nyugati narratíva tükrében, amely gyakorlat hozzájárult az autentikus helyi jellemzők kereséséhez, és amelynek eredményeképpen az újkori román Brâncoveanu-stílus az új román nemzeti stílus ihletőjévé vált. Minea tanulmánya a 19. század végi román művészettörténet-írás egy fontos szakaszát mutatja be, a bizánci jelző meghaladását, és az unikális helyi jellemzők keresését a román művészeti örökség keretei között.

Timo Hagen tanulmányában (Regional Variations of the Byzantine Style: Canonization/Nationalization of Art and Architecture in South-Eastern Europe/A bizánci stílus regionális változatai: A művészet és az építészet kanonizálása/nemzetivé tétele Délkelet-Európában) a bizánci stílus kanonizált értelmezését kutatja, a román kultúrájú területek öröksége szempontjából. A szerző a nagyszebeni román ortodox székesegyház példáján keresztül mutatja be a bizánci művészet és a román nemzeti művészet összekapcsolásának nehézségeit, amellett érvelve, hogy a 20. század elején épült ortodox székesegyház kialakítása során a nyugati szerzők a bizánci művészet aranykorára vonatkozó narratíváit alkalmazták inspirációként, szemben a bizánci örökség tisztátalannak tekintett helyi változataival.

A könyv első egységét egy Ada Hajdu hátrahagyott jegyzetein alapuló tanulmány zárja (Bulgarian versus Byzantine: The Unrealized Museum of the Bulgarian Revival and National Style Debates in Architecture, ca. 1900/Bolgár kontra bizánci: A bolgár újjászületés meg nem valósult múzeuma és a nemzeti stílus vitái az építészetben 1900 körül), amely a Bolgár Újjászületés Múzeumának sohasem megvalósult projektjével foglalkozik. A századforduló időszakának elvetett építészeti és művészeti projektjeinek tervei nagyon érdekes kutatási témák, mivel legalább annyit elárulnak a korszak társadalmának művészeti gondolkodásáról, mint a megvalósult projektek. A tanulmány feltárja az önálló bolgár építészeti stílus meghatározásának nehézségeit a művészeti szempontból meghatározó bizánci és török-kori örökség metszéspontjában, rávilágítva a bolgár nemzetépítési projekt művészettörténeti részét övező élénk vitákra.

A könyv harmadik egységének (Our Art is in Textbooks/A művészetünk a tankönyvekben van) vezérfonala a centrum és periféria közötti, dialektikus jegyeket mutató historiográfiai dialógus, elsősorban a korszakban, vagyis a 19. és 20. században kiadott művészettörténeti kézikönyvek és tankönyvek kontextusában. 

Magdalena Kunińska tanulmánya (Sztuka: Zarys jej dziejów »Art: A Survey of Its History, 1872«: The Disciplinary and Political Context of Józef Łepkowski’s Survey of Art History/Sztuka: Zarys jej dziejów »Művészet: történelmének áttekintése, 1872«: Józef Łepkowski művészettörténeti összefoglalójának diszciplináris és politikai kontextusai) a maga nemében elsőnek számító, 1872-ben kiadott lengyel művészettörténeti összefoglaló mű mögötti metodikai átvételeket és átvett korszakolási sémákat elemzi behatóan. Łepkowski művét a korszak nagy, művészettörténeti univerzalitást preferáló német összefoglalói ihlették, melyek középpontjában a nyugati művészet elsőbbsége állt. Azonban a Łepkowskit követő lengyel művészettörténészi generáció elvetette az univerzalitás fogalmát, és a helyi lengyel példákra összpontosított. 

Kristina Jõekalda tanulmánya (German Medievalism and Estonian Contemporaneity: Centre, Periphery and Periodization in the Histories of Baltic and Estonian Art, 1880s–1930s/Német medievalizmus és észt kortársiasság: Központ, periféria és periodizáció a balti és észt művészet történetében az 1880-as évektől az 1930-as évekig) a Baltikumra, azon belül az észt művészetre összpontosít. A hiánypótló tanulmány a nemzetközi kézikönyvek és a regionális észt művészetről szóló kézikönyvek periodizációja közötti kapcsolatot elemzi, részletesen kitérve arra, hogy miképp törekedtek az észt (Alfred és Voldemar Vaga) és német gyökerű művészettörténészek a nyugati művészeti mintákkal szemben érzett alsóbbrendűség meghaladására.

A horvát Dubravka Botica tanulmánya (Periodization of Architecture in Croatian Art History: The Case of the ‘Renaissance’ and ‘Transitional’ Styles/Az építészet periodizációja a horvát művészettörténetben: A „reneszánsz” és az „átmeneti” stílusok esete) egy fontos folyamatot vizsgál: a horvát nemzeti művészettörténet kialakulásához jelentős mértékben hozzájárult a horvát művészettörténészek fokozott érdeklődése régiójuk művészetének nyugati és itáliai párhuzamai iránt. Ennek fontos példája a historiográfiai célzattal megalkotott, kevert gótikus-reneszánsz stílus, amely a periférikus megkésettség korabeli nyugati munkákban előtűnő vádját igyekezett ellensúlyozni azáltal, hogy a reneszánsz stílus jegyeinek a feltételezettnél korábbi megjelenését hangsúlyozta. A gótikus-reneszánsz stílus az 1950-es évek óta heves művészettörténeti viták kereszttüzében áll.

A kötet következő egysége (Tradition invented by Modernity/A modernitás által feltalált hagyomány) arra fókuszál, hogy a régió művészettörténészei hogyan formálták meg a térség művészetének múltját, dialógusban a nyugati művészettörténettel, vagy épp azzal szemben állva, és segítve a régió valamennyi országát átható nemzetépítési projektet. 

Andrey Shabanov orosz művészettörténész tanulmányának (The European and the National in Imperial Historiography and Periodization of the Russian School of Painting/Az európai és a nemzeti a birodalmi történetírásban és az orosz festészeti iskola periodizációjában) fókuszában az orosz iskola európai és nemzeti identitásával kapcsolatos vita áll, melyet a szerző két folyamaton keresztül elemez. Egyrészt az orosz festészet európai művészetbe való elhelyezésén keresztül, amit Alexandre Benois orosz művészettörténész munkássága fémjelzett, és amit Shabanov hozzáköt a Nagy Péter cárral megkezdődő nyugati orientáció folyamatához. Másrészt az orosz művészettörténet nemzeti jellegű formálódásának folyamatán keresztül, amit egy Benois munkásságával párhuzamos intézményi döntés jelzett: az orosz festmények átköltöztetése az Ermitázsból a III. Sándor cár által alapított szentpétervári Orosz Múzeumba. Egy egyszerű intézményi döntés mögött mélyreható művészettörténeti törekvések húzódtak, ugyanis a költöztetéssel fizikailag is kivették az orosz festményeket az európai festmények közül.

A lengyel Natalia Koziara-Ochęduszko tanulmányában (Magmatic Foundations: The Emergence and Crystallization of Early Ideas of Periodization in Polish Painting in the Nineteenth Century/Magmatikus alapok: A 19. századi lengyel festészet periodizációjára vonatkozó korai elképzelések megjelenése és kikristályosodása) a 20. század második felében divatossá vált nyelvi megközelítésen keresztül vizsgálja a lengyel művészettörténet kialakulását, állítva, hogy a művészettörténet nyelvét kereső korai lengyel szerzők történeti kronológiától való függése, és a stílusok kronológiája iránti érdektelensége hatással volt a korai, 19. századi lengyel művészettörténet kialakulására. 

Shona Kallestrup tanulmánya (Problematizing Periodization: Folk Art, National Narratives and Cultural Politics in Early Twentieth-Century Romanian Art History/A periodizáció problematizálása: Népművészet, nemzeti narratívák és kultúrpolitika a 20. század eleji román művészettörténetben) a centrum és periféria közötti dialógust a két világháború közötti román művészettörténet-írás szemszögéből vizsgálja, állítva, hogy a korszak szerzői a paraszti művészet átpolitizált elemzésével a nemzeti sajátosságot akarták hangsúlyozni, illetve igyekeztek ellensúlyozni a regionális kultúra alárendelt szerepét a nyugati kánonban. Másképp fogalmazva, a román népművészet művészettörténetbe való beemelésével létrejött egy új keret, egy kitörési lehetőség a nyugati művészettel szemben periférikusnak, vagy alsóbbrendűnek gondolt kultúrák számára.

A könyv negyedik egységét Julia Secklehner tanulmánya (Beyond the Provincial: Entanglements of Regional Modernism in Interwar Central Europe/Túl a provinciálison: A regionális modernizmus összefonódásai a két világháború közötti Közép-Európában) zárja, aki az avantgárd periodizációjával foglalkozik az 1918 utáni Ausztria és Csehszlovákia viszonylatában, kitérve a régiót jellemző határváltások művészetre gyakorolt hatására. Secklehner a katolikus konzervativizmussal párhuzamosan fejlődő osztrák modernizmus lokális központja, Salzburg ellentéteként említi az első csehszlovák köztársaság Kassáját, melynek regionális modernizmusa a progresszió és demokratikus értékek mentén fejlődött. Ecklehner a kassai modernizmust a Kelet-szlovákiai Múzeum egykori igazgatójának, Josef Poláknak a pályafutásán keresztül mutatja be. 

Az ötödik, és egyben utolsó egység (Turning Points/Fordulópontok) a korszakolásban fontos szerepet kapó fordulópontokkal foglalkozik, amelyek a periodizáció fontos értelmezési módjai. 

Mihnea Alexandru Mihail magyar vonatkozású tanulmánya (Disaster and Renewal, 1241–42: The Transition from Romanesque to Gothic in the Historiography of Medieval Art in the Kingdom of Hungary/Katasztrófa és megújulás, 1241-42: A romanikából a gótikába való átmenet a Magyar Királyság középkori művészetének történetírásában) az egyik fontos magyar történelmi fordulópontot, az 1241-1242-es tatárjárást vizsgálja, arra összpontosítva, hogy a magyar és erdélyi szász művészettörténészek, Henszlmann Imre és Ludwig Reissenberger hogyan és miért értelmezhették különbözően a gótika megérkezését a Magyar Királyságba.

Irina Cărăbaş tanulmánya (Modernism versus Modernism: Socialist Realism and Its Discontents in Romania/Modernizmus kontra modernizmus: a szocialista realizmus és az azzal szembeni ellenérzések Romániában) a kötet által vizsgált korszak utolsó nagy törésével, a modernista művészetből a szocialista művészetbe való átmenettel foglalkozik Románia példáján keresztül, bemutatva a periodizációban megfigyelhető változásokat. Cărăbaş tanulmányának fordulópontja 1944. augusztus 23-a, a Román Királyság átállása a tengelyhatalmaktól a szövetségesek oldalára.

A tanulmánykötet összességében egy fontos és nélkülözhetetlen mérföldkő a közép- és kelet-európai történetírásban, mivel földrajzilag tág térben, a kiterjesztett közép-európai térségben vizsgálja a művészettörténeti periodizáció kialakulását, formálódását az egyes nemzeti kánonokban, valamint a nemzeti művészettörténetek és a nyugati művészettörténet közötti, néhol a felszínen didaktikusnak tűnő dialógust, amely valójában egy komplex és változó viszonyrendszer. Az egyes tanulmányok lendületesek és alaposan megírtak. A kiadvány teljes egészében angol nyelvű, így döntő mértékben segíti a kelet- és közép-európai nyelveket nem ismerő, azonban angol nyelvben otthonos művészettörténészi kutatóközösséget a nyelvi akadályok miatt csak részlegesen kutatott közép- és kelet-európai művészettörténet megismerésében.

Ugyanakkor a kötet fő problémája az aránytalanság, vagyis bizonyos régiók és országok hangsúlyosabban vannak képviselve, mint mások. Míg például Romániával és Lengyelországgal több tanulmány foglalkozik, Magyarországgal egyetlen egy, és az is egy periférikus témán keresztül. Az első világháború után létrejövő, regionális és globális szinten is kiemelkedő szerepet játszó csehszlovák művészettörténeti törekvésekkel egyetlen egy tanulmány sem foglalkozik, mindössze Julia Secklehner tanulmánya érinti Kassa szerepét. 

Érthető körülmény, hogy a kötet részben egy konferencia előadásait dolgozza fel, valamint a szerkesztőknek törekedniük kellett a szelekcióra. Azonban a könyv historiográfiai fontossága indokolta volna, hogy a régió valamennyi országával önálló tanulmányok foglalkozzanak, annak érdekében, hogy a szakmai olvasóközönségben minél teljesebb kép alakulhasson ki. 

Tény, hogy Közép- és Kelet-Európa nyelveit és történelmét kevés nyugati művészettörténész ismeri kellő részletességgel, részben a nyelvi akadályok, részben a művészettörténet-írások fragmentációja miatt, mindez egyfajta kimondatlan felelősséget ró régiónk művészettörténészeire. Elengedhetetlenül fontos, hogy az összegzés és áttekintés igényével fellépő, angol nyelven megjelent kötetek a lehető legteljesebb mértékben igyekezzenek bemutatni a régió művészettörténeteit, és ezek néha szembenálló értékeléseit, mivel ezen publikációk a regionális nemzeti nyelveket nem beszélő művészettörténészek kézikönyveivé válnak, hozzájárulva az új narratívák és új paradigmák kialakulásához.     

Az aránytalanság nemcsak a teljesség hiánya szempontjából probléma, hanem a tanulmányok alaposságát is befolyásolja. Például Mihnea Alexandru Mihail a gótika magyarországi megjelenésével foglalkozó, alapvetően jól megírt és gördülékenyen érvelő tanulmánya hivatkozik a magyar művészettörténet-írás magyar nyelven publikált alapműveire, és egyes magyar nyelvű tanulmányokra. Azonban az általa vizsgált olyan alapvető kérdéseknek, mint a tatárjárás hatásainak, vagy akár a gótika magyarországi megjelenésének jóval gazdagabb szakirodalma van, mint azt a tanulmány kevés, magyar nyelven publikált hivatkozott műve és tanulmánya sejteti. 

Összegezve a 2022-ben megjelent kötet mérföldkő jelentőségű, kiválóan szerkesztett, jól megírt szövegekkel rendelkező munka, aminek azonban súlyos hiányossága az aránytalanság, ugyanis kulcsfontosságú országok áttekintése maradt ki belőle. A tanulmánykötet egy kitűnő első lépés a regionális művészettörténeti historiográfia kutatása és az eredmények angol nyelvű publikálása terén, azonban remélhetőleg a jövőben a teljességre jobban törekvő kötetek is meg fognak jelenni.

Shona Kallestrup, Magdalena Kunińska, Mihnea Alexandru Mihail, Anna Adashinskaya, Cosmin Minea szerk.: Periodization in the Art Historiographies of Central and Eastern Europe, Routledge, New York, 2022