Az emberi test és a szék interakciója

Agócs Zoltán festészetéről a Végtelen szék című kiállítása kapcsán

Agócs Zoltán festményein érződik a szcenográfiai gondolkodásmód, ahogy fontos szerephez jut a színpadi viszonyrendszerek irányelve. A képeket szemlélve ráébredhetünk, hogy nem pusztán szemlélünk, hanem a színpadon zajló eseményeket figyelő közönség szerepét töltjük be: az alkotó önelemzésének, önismereti folyamatának szemtanúivá válunk. 

A festő önmagát, illetve a saját gondolatiságát megtestesítő emberalakot ülteti a színpadként szolgáló székre, helyezi a szék mellé, alá vagy fölé; számára az alkotói folyamat elsősorban az önkifejezés és az önmaga megismerése felé vezető út, amit legfrissebb festményciklusa is bizonyít. A ciklust bemutató tárlat Nekonečná stolička, azaz Végtelen szék címmel nyílt június 2-án a pozsonyi Čin Čin Galériában.

Agócs Zoltán 1988-ban született Losoncon. Ľudovít Hološka műtermében végzett 2014-ben a Besztercebányai Művészeti Egyetemen, ahol a festészet hagyományos műfajaival foglalkozott. Festményei, rajzai és grafikái figuratív elemekből indulnak ki. Szlovákia legfontosabb festészeti pályázatán, a VÚB Alapítvány Év Festménye díjára 2014-ben és 2018-ban is jelölték. 2011-től nyílnak önálló tárlatai Szlovákiában és Csehországban, jelenleg a Zsolnai Művészeti Alapiskolában tanít, ugyanitt él és alkot. 

Agócs jellemzően ciklusokban gondolkodik, képsorozatait egy-egy központi téma köré építi. E témához folyamatosan visszatér, különböző kontextusban vizsgálja egészen addig, míg úgy érzi, kimerítette. A mostani ciklus központi eleme egy banális használati tárgy, a szék. A tárgy megismerése az alkotó számára a jelentésbeli lehetőségek felfedezését jelenti, melyeket a társadalomra és saját életére vetít. Tanulmányozza a tárgyat, interakcióba lépteti az emberi testtel, csakúgy, mint a környezetével, és miközben nem feledkezik meg esztétikai értékéről, elsősorban mégis szimbolikus töltetét boncolgatja. A tárgy jelentésváltozatai filozofikus tartalommal bírnak, melyeket az alkotó a saját lelkivilágára, a világhoz és a társadalomhoz való viszonyára vonatkoztat. 

A festményciklus tartalmaz néhány kisebb képet, döntő többségében azonban nagy formátumú festményeket foglal magába. Agócs számára a kis formátumú vászon a tervezés, előkészítés, az elemző gondolkodás terepét szolgáltatja, míg a nagyobb képek megfestéséhez könnyedebben, feszélyezetlenül áll. A festmények zöme idén készült, a ciklus gondolata pedig a Čin Čin Galéria felkérésére fogalmazódott meg Agócsban. A galéria beltere – egy kisebb méretű kiállítóterem, melynek kirakatszerű üvegablakai egy csendes, pozsonyi óvárosi utcára nyílnak – nyújtotta a kiindulópontot, a terem bensőséges hangulata pedig jelentősen meghatározta a festményciklus témáját.

Az elkészült művek az emberi test és a szék kapcsolatából eredő jelentésrétegek tanulmányai. Rajtuk egy emberalak – feltehetően maga az alkotó – és a szék közötti kapcsolat különféle változatainak lehetünk tanúi. A kapcsolatrendszer gazdagsága első pillantásra természetesen fizikai értelemben jelenik meg: a szék és az emberi test interakcióinak végtelen lehetőségeiből ered. 

Az alkotófolyamat fontos korai lépéseként Agócs a fotó és vázlatrajz segítségével önmagát, saját testének a székhez viszonyított helyzetét dokumentálta. A szék, a központi tárgy mindvégig mozdulatlan, a festmény középpontjában helyezkedik el, és egyetlen perspektívából tekintünk rá. Agócs számára a szék és az emberi test két, természetüknél fogva kontrasztban álló elemek. A szék mozdulatlan, szilárd, precíz – egyenes, határozott ívű falécekből összeálló puritán ülőalkalmatosság –, míg az emberi test állandó mozgásban van, éppen ezért egyedi és olykor akár kiszámíthatatlan. 

A képeken az emberi alak hol a szék alá bújik, hol a székre mászik fel. Bár a festmények egyetlen pillanatot elevenítenek meg, mégsem érezzük úgy, mintha az emberalak statikus lenne, sokkal inkább a mozgás érzete jellemzi. Ez nem az a kimerevített pillanat, amelyet a fényképezőgép rögzít, hiszen Agócs képeit az emberi test szüntelen pulzálása jellemzi, éreztetve a nézővel, hogy a test nyugalmi helyzetben sem olvad teljes mozdulatlanságba, hiszen folyamatosan ver a szíve, vagy épp levegőt vesz.

Egyszerűségénél, mindennapiságánál fogva a szék első pillantásra meglepő központi téma egy festményciklushoz, az alkotó számára azonban – amellett, hogy univerzális tartalmakat közvetít – konkrét, specifikus jelentéssel is bír. Agócs, aki bábkészítéssel is foglalkozott, szcenográfiai elemként tekint a térben elhelyezett székre. E tárgy előző munkáiban is felbukkant már, ezúttal azonban főszereplőként jelenik meg, hiszen ebben a ciklusban nem kiegészítő színpadi kellékként van jelen, hanem egyenesen pódiumként lép elő. 

A képeken a szék a teatralitás lehetőségét teremti meg azáltal, hogy teret szolgáltat a cselekménynek. Ennek a cselekménynek maga az alkotó a hordozója, aki hol helyet foglal a széken, hol különböző testhelyzetet vesz fel a pódium-székhez képest. Van, hogy székek sokasága telepedik rá (Zvrat/Fordulat), megint máshol egyenes testtartásban ül, csak épp a szék tűnik el alatta (Koniec lipnutia/A tapadás befejezése). Eközben maga a szék sem semleges, vagy a szereplőhöz idomuló színtér, hanem a cselekmény aktív szereplőjévé válik.  

A festményciklus tehát Agócs egy vázlatrajzából indult ki, melyen az emberi alak a szék tetején áll, a széknek azonban négy helyett csupán három lába van. „Akkortájt, amikor ezt a vázlatot készítettem, döntés előtt álltam: éreztem, hogy ha rossz lépést teszek, minden széteshet” – mondja Agócs, aki szerint tudatállapotunk ingadozó, és döntéseink csak látszólag állnak szilárd alapokon. Az intuíciót, a sejtést a test mozgásával asszociálja, képein a testtartás megváltoztatása az egyensúly elvesztéshez vezethet.

A szék tehát a stabilitás kérdését veti föl, azt, hogy mi jelenti számunkra a stabilitást. Ezért a képeken sem a szék helyzete, sem az alakja nem változik: „Ami változik, az az emberi test: különböző testhelyzetekkel próbálkozik, helyet foglal, keresi a helyét. Ez egy utalás mindegyikünk alapvető vágyára, hogy megtaláljuk a helyünket, letelepedjünk, állandósuljunk” – mondja Agócs, aki szerint „ennek ellenére gyakorta az éleken táncolunk, a nem megfelelő helyeken keresünk.” 

Érdemes megfigyelni a környezetet, amelybe Agócs két főszereplőjét, az emberalakot és a széket ágyazza. Míg festményein a figuratív ábrázolás a mérvadó, addig a háttérnek mindössze bizonyos vonásait érzékelteti. Gondolatmenetében a környezet a szék történetéhez kapcsolódik, mely nyomon követhető a festményeken. A Kolobeh času (Az idő körforgása) című képén a szék az erdőben tűnik fel, de hiányzik az emberalak; az ehhez szorosan fűződő Povznesenie (Felemelkedés) című képen szintén természeti környezetben egy emberi alak halvány kontúrjai sejlenek fel ülő pozícióban, viszont hiányzik a szék. „A széknek meg kell valahogy születnie, és vissza kell térnie az eredeti állapotába, amely szintén fa” – magyarázza az alkotó, aki számára a szék az anyagi világ jelképe, ugyanakkor az ember és a szék közötti interakció a saját törekvésünk története, hogy megtaláljuk a helyünket az anyagi világban. A Zvrat című festmény, amelyen a szék telepszik rá az emberre, Agócs számára azt jeleníti meg, amikor az anyagi világ átvette felettünk a hatalmat, „amikor már nem érzékeljük azt, ami bent történik, hanem csak a teljesítményre összpontosítunk.”

A művész munkafolyamatára jellemző, hogy gyakran átfesti a már kidolgozott festményeket: „Lemondok arról, hogy a festményt műalkotásnak tekintsem, egy olyan műnek, ami esetleg szolgálatot tehet valaki más számára. Sokkal inkább a saját belső állapotom, lelkiállapotom képeként értelmezem”. Agócs számára tehát az alkotás folyamata és az ennek során szerzett önismeret a legfontosabb kérdés – és ez a törekvés túlmutat a képzőművészet hagyományosan értelmezett célján, miszerint az alkotói folyamat végén egy befejezett produktum kell, hogy létrejöjjön.

Agócs Zoltán: Nekonečná stolička (Végtelen szék; kurátor: Kristína Hermanová), Galéria Čin Čin, Pozsony, 2023. 06. 02. – 2023. 06. 30.