Kortárs hagyatékkezelés

A budapesti Néprajzi Múzeum 2022. május végén nyílt újra egy sokakat gördeszka pályára emlékeztető, frissen felhúzott, Városliget-széli panorámás épületben. Vannak már látogatható kiállítások, miközben az állandó tárlatok még bővülnek. Az épületen belépő nélkül is keresztül lehet sétálni: a lépcsőzetes, hosszanti útvonalat a kirakatba rendezett kerámia-látványtár szegélyezi. Az intézményi re-brandingben számomra kevéssé az új épület, mint inkább az új arculat, a pop-up kiállítások ötlete vagy az etnotube elnevezésű néprajzis YouTube-csatorna szimpatikus. Az EtnoKultúra című videósorozat 10. része például a Székátiratok című kiállítást is bemutatja. 

Az alább következő szöveg is erről a kiállításról szól, aminek provokatívan egyszerű a tárgyköre: a székek és az ülés. Az egyszerűség mellett üde kiállításrendezési módszertana is felkeltette a kíváncsiságomat. Akár százévesnél is öregebb gyűjteményi tárgyakat és még használatba sem került design-ülőbútorokat tömörítettek egy mobil-installációba. A kiállítás vizsgálatakor a kooperatív munkafolyamat, és a rendezés aspektusainak általános, a konvencionális múzeumi környezetben történő értelmezése és tanulságai érdekeltek.

Egy hagyományos múzeumi kiállítás kronologikus elrendezésben, leíró szövegkísérettel, üveglapok mögött, ismeretterjesztés céljából mutatja be a választott témához kapcsolódó történelmi tárgyegyüttest. Archaikus forrásgyűjteményből dolgozik és egyszerű, logikus prezentációs módszere nem követel különösebb értelmezést vagy reflexiót.

A változó társadalmi múzeum-paradigma szemléletmódját azonban a múlt és a történetiség szigorú kizárólagosságának feloldódása és reflexív magatartás jellemzi.

Az alapvető gondolati sarokpontok – a múlt és a történetiség – keverednek a jelen, vagyis a kortárs kultúra történeti kontextusban zajló (muzeológiai) vizsgálatával és rögzítésével. A látogatók elé tárt kiállításban ez praktikusan azt jelenti, hogy a gyűjteményi és kortárs fúziójából épül fel, amely muzeológusok és kortárs alkotók, vagy egyszerűen a „kortárs ember” együttműködésén alapszik. 

A magyar színtéren Frazon Zsófia etnográfus és muzeológus fontos aktora a Néprajzi Múzeum progresszív törekvéseinek. Doktori dolgozatával – amely szabadon hozzáférhető – korábbi művészetelméleti tanulmányaim során találkoztam. Értelmezésem szerint Frazon a hagyományos múzeumi működést meghaladni kívánó, egyszerre forrásértelmező és forrásteremtő múzeumi működést, kutatást, és erre támaszkodó kiállításcsinálást kezdeményez. Nevéhez kötődik a MaDok-program, amely a muzeológia szellemi keretein belüli, de a jelent célzó antropológiai-etnográfiai vizsgálódás. A MaDok missziója szerint nem kizárólag a Néprajzihoz kötődik, hanem egy különböző eszköztárú és hitvallású intézményeket tömörítő, valamint folyton bővülő nyitott hálózat kiépítésére törekszik. Célja a jelent dokumentáló  „stabil módszertani alapokra helyezett kutatási programok” ösztönzése, összeköttetése, „tudományos fórum kialakítása”.

A Néprajzi Múzeum Székátiratok című kiállítása az előbb tömören összegzett muzeológiai szemléletmódot képviselő, és a MaDok ernyője alá tartozó projekt. Ez az általam „fúziós szemléletmódnak” nevezett megközelítés üdvözlendő a régió kulturális intézményeinek hosszútávú törekvéseiben, és az általuk képviselt kulturális értékek kezelésében. Ez az írás viszont elsősorban magára a kiállításra koncentrál, mivel a múzeum látogatói – ide tartozom én is – irányába bármilyen módszertani és szellemi törekvés elsősorban a kiállításokon keresztül nyilvánul meg. A Székátiratok részletesebb vizsgálata konkrétumokkal mutat rá a fúziós kiállításrendezési módszertan kritikus elemeire, lehetőségeire és nehézségeire.

A társadalmi múzeumokon eredendően kívül eső kortárs alkotók részvétele sokszereplős együttműködést feltételez. A székkiállításon három elméleti szakember is dolgozott. Az irányadó koncepciót a projekt felelőseként Frazon Zsófia dolgozta ki.

Az egyik kurátor a bútor- és világítóeszköz-gyűjtemény muzeológusa, Molnár Tamás, akinek a gyűjtemény prezentálása, és a konkrét tárgyak kiválasztása volt a feladata. A másik kurátor Zsoldos Anna, szintén muzeológus, aki emellett aktív kortárs kurátori háttérrel rendelkezik, és aki elsősorban a kiállítás kortárs kulturális dimenzióját egyengette. A kiállítás mintegy főszereplői Szederkényi Lukács és Ghyczy Dénes Emil, a kéttagú Architecture Uncomfortable Workshop (AU Műhely) tagjai, az installáció és a designszékek kitalálói és kivitelezői. Valamint a kiállítás arculatáért felelős grafikus, Hoffmann Tamás Boldizsár.

Első látogatásom alkalmával a kiállítás terében éppen egy ELTE-s egyetemi óra zajlott, ezért  teljesen elfoglalták a kiállított székeken ücsörgő hallgatók. Ez az antré azonnal meggyőzött az installációszerű display ügyes térképzéséről. A monumentális épületekbe költöztetett múzeumokat a múltba révedő lomhaság veszélye mellett a térszervezés problémája is terheli. Az új Néprajzi óriási, csillogó üvegfelületekkel telepakolt és tényleg hatalmas belső tereiben kihívást jelent emberléptékű téregységet szervezni. Az épület ritmustalan, másfél lépéses lépegetésre kényszerítő, balesetveszélyes lépcsői között a Székátiratok mikro-univerzuma biztonságos menedéket nyújt. 

Gurulós szék, babaülés, masszázsfotel. Ezek egyike sincs kiállítva. A tárlat viszont tele van formájában és funkciójában is meglepő darabokkal. A követhetőség érdekében ezt a kisméretű és kompakt, de rendkívül sokrétű kiállítást egy „műleírással” közelítem meg. A kiállítási koncepció szerint a felkért kortárs építészeti csoport, az AU Műhely a Néprajzi Múzeum bútorgyűjteményéből válogatott székek kortárs párjait hozta létre. A tervezésnél szempont volt a mobilizálhatóság is, mivel a néprajzis debütálást követően a szervezők szeretnék vándorkiállítás formájában utaztatni az anyagot.

A Székátiratok a múzeum -1. emeletén, a jövőbeni állandó tárlat egyik nagyméretű és mélységű termének elülső részében elhelyezett térinstalláció. A felülről erősen megvilágított, részben üveg-, részben fehér falakkal körbevett display izgalmas tükörképeket és árnyékokat vet. Az installációt a négyzet alakú fémlapokkal borított padlófelületen körbe rendezett kétszintes, minden oldalról nyitott, vázas szerkezetű tárolószekrények jelentik. Felső polcaikon a múzeum bútorgyűjteményéből válogatott darabok, a tárolók között a földön pedig az „új” ülőbútorok vannak elhelyezve. (Ezeknek összepakolt állapotban a látogatók számára is jól hozzáférhető alsó polcokon van a helyük.) 

Az építményt kívülről és belülről is körbe lehet sétálni. A kör bejáratánál a plakátméretű kiállítási szöveg magyarul és angolul is olvasható. A gyűjteményi tárgyismertetők a felső polcok befelé néző oldalán vannak rögzítve, a kortárs darabok leírásai viszont szerte elhelyezett, kézbe vehető és hazavihető, önálló handout-ot kaptak. Ezek a kiállításvezetők külön figyelmet érdemelnek. A kihajtogatható fehér lapok egyik oldalán számozott rubrikákba rendezett egyszerű ceruzarajzok láthatók az AU néprajzis darabokra utaló székeiről. A másik oldalon pedig a vázlatokhoz/székekhez tartozó alkotói gondolatok és háttérinformációk egy-egy bekezdésnyi leírása.

A kiállításra készült designszékek formailag és logikailag, esetenként anyagukkal egy-egy régi darabot idéznek, de benyomásom szerint a Székátiratok csapatának munkájában prioritást élvezett, hogy a korabeli tárgyalkotást jellemző szellemiséget is érzékletesen mutassák be. A kiállítás tudatosítja, hogy hagyatékainkra nem csak a formalizmus eszközeivel, hanem észjárással is referálhatunk. Például egy technikai eljárásmód vagy az anyaghasználat rekonstruálása helyett (vagy mellett), a kortárs alkotó a hagyaték tanulmányozásával képes a korabeli gondolkodás mozgatórugóit, a kreativitás természetét is felderíteni, elsajátítani, és autentikusan imitálni saját munkájában. Az AU Műhely munkafolyamataiban meghatározó ez a típusú tudás, amit a látogató számára a szöveges ismertetők magyaráznak el. A displayből kiragadott két példa jól illusztrálja ezt a gondolatmenetet.

A Földszék alapvetően „esztétikus” ihletésű, és a formára és anyaghasználatra koncentrál:

„A múzeumi gyűjtemény zsombékszékét utánozza, de csak tömbszerű formájának és anyagának megidézésével. A zsombékszék sérülékenységét elkerülendő a földet kiégettük, jelen esetben az agyagos-samottos földet, így tartósítva a formáját. Majd a tetejére zöld mázat öntöttünk, amely a zsombékszék növényekkel átszőtt felső ülőfelületére utal.”

A PVC-maradék széksorozat viszont a paraszti háztartás gondolkodásmódját idézi meg, tehát figyelmének középpontjában a szellemiség felelevenítése áll:

„Ez a tárgysorozat azt mutatja, hogy a paraszti háztartás mennyire képes volt a minimális hozzáadás gondolatára. Arra, hogy ami már készen van a természetben, azt nem muszáj alapanyaggá bontani, amit aztán újra formába lehet önteni, hanem hagyni lehet saját formájának valójában, és csak pusztán meglátni benne a használatot.”

A régmúlt tárgyi világának megőrzése mellett a múzeumnak alapvető feladata a „hagyaték tudásának” megőrzése és közkinccsé tétele is. Egy tárgyi emlék egységét a készítő tekintete és a tárgy születése mögött álló gondolati ívek, a technikai megoldások és a kivitelezés összessége adja. A fizikai valón túlnyúló többletinformáció rajzolja ki az elveszett és újrafelfedezendő tudást, a mentális és logikai közeget, amellyel egy elmúlt kor embere a saját környezetéhez viszonyult, és amellyel tárgyait is létrehozta. Ez a tudás – józan paraszti ész? – szükséges gondolkodásunk felfrissítéséhez, a szemléletváltáshoz, hogy a környezetünket terhelő, nem-lebomló új anyagok felhalmozódását találékonyan legyünk képesek megközelíteni. 

Bizonyos tekintetben a Székátiratok tekinthető intergenerációs együttműködésnek is. Talán nem szükségszerű, hogy a közös alkotás minden esetben egy időben és azonos térben történjen meg. Mivel a felfedezésre váró tárgyi emlék misztikuma felkelti a jelenkor érdeklődését, ezért természetes, hogy a múlt mindig a jelen elmélyült vizsgálódásának terepe lesz. Az idő és térbeli távolság enigmatikus aurát von a hagyaték köré, amely magára vonja a kortárs ember tekintetét. Így az együttműködés kölcsönössége indirekt módon érvényesül: a jelenbéli alkotó egyoldalúan vizsgálódik, reflektál, de reflexióját meghatározza a múltbéli tárgy azáltal, hogy – a fentebb említett – „tárgyi egységében” tanít, inspirál, vagy közöl valamit. Egy ilyen felemás párbeszédben, ami a múzeumi gyűjtemény és a kortárs tárgyalkotás között áll fenn, nehéz egyensúlyt tartani.

A székkiállításban az öreg székeknek helyet adó polcos szekrények – amelyeket kifejezetten a display részére készített az AU Műhely – túl vannak méretezve. Ezért a túl magasan és sűrűn egymás mellé pakolt gyűjteményi székek alja esetenként jobban látszik, mint ülőfelületük. Talán az új székekkel hibátlanul kivitelezett interakció élménye miatt, vagy kompozíciós hibából, de az a benyomásom, hogy a kiállítás aránytalanul kevés hozzáférést, szűkös rálátást nyújt a múzeumi gyűjteményt reprezentáló székcsoportra. Habár a kiállítás alkotóinak a gyűjteményre fordított figyelme, a történelmi tárgyak és alkotóik iránti alázata megkérdőjelezhetetlen, a kortárs dimenzió mégis nyomatékosabban jelenik meg. 

Egy (etnográfiai) múzeumi display felépítése alapvetően szokatlan motiváció egy olyan hétköznapi használati tárgy elkészítésére, mint egy szék. A guide-szöveg így fogalmaz a régi darabokról: „A gyűjteményi székek azonban múzeumi életükben elvesztették eredeti funkcióikat. (…) A bemutatott régi székeket ma már nem használjuk, hanem meséltetjük.” A kortárs székcsoport a komplett kiállítás alkotóelemeként, a gyűjteményi daraboknál több feladatot lát el. Természetesen az újak is mint kiállítási darabok vannak jelen; a bemutatott témakör illusztrációi, a múzeumban elénk tárt ismeretanyag vizuális-fizikai közvetítői. A kiállítás kontextusában a gyűjteményi tárgyakhoz képest az AU Műhely alkotásainak a többletfeladata- és adottsága az ülésre való alkalmasság. A közönség számára kipakolt, szabadon mozgatható és használható designszékek közvetlen kapcsolatba lépnek a látogatóval.

A hagyományos kiállítási paradigmát, amely távolságtartó szemlélődést követel, megtöri az új székekkel folytatott játékos interakció: a tapintás, a mozgatás, az ücsörgés. Ez egyben a kiállítás legnagyobb bravúrja is – a látogatók testének szinte performatív mozgatása. 

A Székátiratok létrehozói nagyban támaszkodtak a tárgyak különleges, a testtartás, a mozgás, a tapintás és a testérzetek általi storytelling-képességére. A régmúltból rekonstruált pózok, a különös fizikai benyomások – a hátizsákként viselhető szék szokatlan dőlésszöge, a fémszövet furcsa tapintása, vagy egy könnyednek tűnő sámli váratlanul nehéz súlya – kitágítják a vizsgálódás területét a tárgyak fizikai valóságán túli virtuális közegükre is: például, hogy az adott ülőbútor milyen mozdulatot követel használójától, és a felvett testtartás milyen érzetet kelt. A koncepció intelligens egyszerűségében van valami punk.

Számomra a Székátiratok egyik legizgalmasabb kérdése mégiscsak ez: Mi lesz a székekkel? Hol a helye egy olyan rendszer által életre hívott használati tárgynak, amely egyébként használaton kívül helyezett tárgyakat tömörít? A kurátori-muzeológiai gyakorlatnak túl kell nyúlnia a kiállítás idején és terén, hiszen amennyiben az AU Műhely székei a kiállításon kívül nem bírnak funkcióval, tehát nem kerülnek használatba, úgy nem képviselnek a gyűjteményi darabokhoz hasonló muzeális értéket, amely joggal tenné őket egy múzeumi gyűjtemény darabjaivá. Viszont ha a kiállítás(ok) után használatba kerülnek, fordított életutat járnak be, mivel a múzeumból lépnek az élet körforgásába. A rendezői elv, amely kortárs intervenciókat emel be a nem-művészeti múzeum terébe, izgalmasan terjeszti ki az intézmény hagyományos játékterét – elvont értelemben, de ez esetben a tárgyképzés miatt, gyakorlatilag is.

Székátiratok. Kortárs széktanulmányok az AU Műhelytől (kurátorok: Zsoldos Anna, Molnár Tamás), Néprajzi Múzeum, Budapest, 2022. 10. 13. – 2023. 01. 31. (meghosszabbítva 2023. 04. 30-ig)